|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 12 találat | lapozás: 1-12 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Fodor András 1995. október 5.Kolozsvár történetének háromnegyed százada elevenedik meg Fodor András most közzétett képeslap-gyűjteményéből /Fodor András: Kincses Kolozsvár (Gloria Kiadó, Kolozsvár. 1995)/. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 5./1999. június 5.Jún. 5-én tartotta meg közgyűlését Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Benkő Samu elnöki beszámolójában kifejtette: az erdélyi magyarság érdeke - kettős kötöttségéből fakadóan - nemcsak az össznemzeti értékek megőrzése, hanem az is, hogy ne maradjon el az anyaország fejlettségi szintjétől. "Transzszilvanizmusunkat nem kívánjuk letagadni, de ezt a magyar közösség szerves alkotóelemeként fogjuk fel" - mondotta az elnök, utalva egyes, az utóbbi időben hallható és a magyar nyelv többközpontúságára célzó véleményekre. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mindig a kolozsvári egyetemmel szoros együttműködésben járult hozzá a tudományos eredmények eléréséhez. Most, hogy a magyar egyetem visszaállítása késlekedik, felerősödött az egyesület újjászerveződésének igénye. Az EME elkobzott ingatlanjainak visszaszerzésében csak a romániai politikai közszereplőkre és a magyarországi diplomáciára számíthat. Az utánpótlás kérdésében fájó pont a magyarországi ösztöndíjrendszer gyakorlata, amely eddig valójában "agyelszívást" jelentett. Az új támogatási rendszer, az Apáczai Alapítvány, ezt igyekszik ellensúlyozni. Az erdélyi magyar tudományt sokáig az egyszemélyes kutatóműhelyek jellemezték. Az EME külön erkölcsi elismerésben részesíti azokat, akik a kilátástalan időkben sem hagytak fel a tudományos munkával, megpróbál egyedül segíteni a tudományos könyvkiadáson. Egyed Ákos azt javasolta: az EME vándorgyűléseit úgy tegyék sikeresebbekké, hogy azokat ne korlátozzák egy szakmára. Péter Mihály szerint szorosabbá kell fűzni a szálakat a Magyar Tudományos Akadémiával, amelynek már most 13 külső tagja van Erdélyből. A közgyűlés által elfogadott új választmányi tagok: Pál-Antal Sándor, Péntek János, Balla Árpád, Bocskay István, Brassai Zoltán és Bors József. Tiszteletbeli tagokká választották Fodor András és Szávai János Zoltán professzorokat. Átnyújtották az okleveleket a tavalyi tiszteletbeli tagoknak: Balássy Andrásnak, Feyné Vincze Máriának, Farkas Lászlónak és Pálfalvi Attilának. /Ördög I. Béla: EME-közgyűlés. Célunk az össznemzeti, valamint saját értékeink megőrzése. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./2002. május 18.Megjelent a Kolozsvári Képeslap. A kötet képei 1895-től mutatják be a város különböző részeit, magyarázó szöveget Asztalos Lajos írt hozzájuk. A képeslap mellett korabeli reklámok, színházplakátok, könyvekből vett illusztrációk és a századforduló régi fényképészeinek névjegyváltozatai is helyet kaptak. A könyvben található 1941-es várostérkép és utcanévjegyzék. A könyv végén románul, angolul és németül megjelenik az előszó, a város rövid története és a több mint 600 kép rövid magyarázata. /Fodor András: Kolozsvári Képeslap. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./2002. december 5.Megjelent Fodor András Kolozsvári Képeskönyv /Erdélyi Híradó és Glória Kiadó, Kolozsvár, 2002/ című munkája, a néhány évvel ezelőtt megjelent Kincses Kolozsvár bővített kiadása. A szenvedélyes képeslapgyűjtő Fodor András gyűjteménye a város történelmének azon dokumentumait is tartalmazza, amelyek a modernizálásnak áldozatul esett épületek vagy a szándékosan lerombolt szobrok, emlékművek, feloszlatott intézmények fényképeit, kőnyomatait ábrázolják. A város hajdani életét felelevenítő ötletes báli meghívók, színlapok, gyógyszertári receptek, érettségi bizonyítványok, elemi népiskolai értesítők sem hiányoznak a kötetből. /Németh Júlia: Történetkönyv ez a város. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 5./2005. június 6.Erdélyben is több rendezvényt szerveztek Trianon 85. évfordulója alkalmából. Kolozsváron a határon túli magyar vidékeken lerombolt emlékműveket ábrázoló képeslapokból álló kiállítást mutattak be. A kolozsvári Protestáns Teológia Intézetben a 140 képeslapot tartalmazó gyűjteményt – amint azt a rendezvényt szervező Erdélyi Magyar Ifjak alelnöke, Bagoly Zsolt ismertette – nagy sikerrel mutatták be Nagyváradon, de a sepsiszentgyörgyieknek is lehetőségük lesz majd megtekinteni. Fodor András, a gyűjtemény tulajdonosa szerint összesen 280 teljes mértékben elpusztított vagy részlegesen megrongált határon túli magyar vidéken felállított, Nagy-Magyarországhoz kötődő emlékműről tudnak, de ennek csak a feléről sikerült szerezni képes dokumentumokat az elmúlt négy évben. A gyűjtés ötlete egy Magyarországon kiadott hasonló tematikájú kiadvány megismeréséből származik. Fodor ragaszkodik ahhoz, hogy gyűjteményébe kizárólag postabélyeggel ellátott képeslapok kerülhessenek, hogy senki se vonhassa kétségbe azok eredetiségét. Murádin Jenő művészettörténész előadását távolléte miatt Bagoly Zsolt ismertette. Trianon után a román hatalom két okból pusztította el a magyar vonatkozású emlékműveket, egyrészt a múltat akarta megsemmisíteni, másrészt pedig a szimbolikus térfoglalást tűzte ki célul. Murádin szerint három fázisban zajlott az emlékműrombolás: először a román katonák erdélyi bevonulásakor a lakosság ösztönösen pusztított, másodszor 1920 táján a román hatalom már hivatalosan, rendeletekkel folytatta az emlékművek eltüntetését, a harmadik rombolási hullám pedig a harmincas években a román vasgárdista mozgalom megerősödésének időszakára tehető. A rendezvényen Gali Teréz előadóművész adott elő gitáros kísérettel korabeli dalokat, és Boér Ferenc szavalt szintén e témakörhöz kapcsolódó verseket. Sepsiszentgyörgyön az RMDSZ és a Magyar Polgári Szövetség vezetői felszólaltak a megemlékezésen. – Nem Magyarországnak akarunk igazságot, hanem a határon túli magyarságnak – mondta Kiss Jenő, a Kovászna megyei könyvtár igazgatója. Este hat órakor a város valamennyi – a magyar történelmi egyházakhoz tartozó – templomában megszólaltak a harangok, jelezve a megemlékezés kezdetét. Gazda Zoltán, a rendezvényt szervező Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) sepsiszéki szervezetének elnöke mondott beszédet. Hangsúlyozta, a trianoni döntés áldatlan hozadékát orvosolni kell, de „nem a hatalomhoz való folyamatos odasimulással, hanem a történelmi igazságtétel szorgalmazásával, jogaink követelésével”. Tóth Birtan Csaba, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke kifejtette: vannak olyan pillanatok, amikor minden magyar egyformán érintett, amikor el kell tűnniük a politikai nézetek közötti különbségeknek, és rá kell jönnünk arra, hogy közösségi és egyéni létezésünk alakulásának ugyanaz a kiindulópontja. Adrian Cioroianu liberális párti szenátor, a bukaresti egyetem történelem tanszékének docense szerint Trianon emléke jelen van a román köztudatban, a politikában hatnak még ezzel kapcsolatban populista és nacionalista kísértések, de a román történetírásban és az iskolai történelemoktatásban e téma megjelenítése egyre mentesebb a hetvenes-nyolcvanas évek elfogultságaitól. A történész nem tartotta drámai eseménynek például bemutatták Koltay Gábor Trianon-filmjét, sőt, kifejezetten hasznosnak és kívánatosnak ítélte a román közvélemény alakítása szempontjából is. /Trianonra emlékeztek Erdélyben. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 6./ Kolozsvár egyetlenegy Trianon-megemlékezését az Erdélyi Magyar Ifjak szervezte. A Szabadság, a helyi napilap bojkottálni próbálta a megemlékezést azzal, hogy nem volt hajlandó leközölni az EMI felhívását, mégis mintegy hatvan ember jött össze. Murádin Jenő művészettörténész, Szakács János szakértő és Magyari Levente előadásai közben Gali Teréz előadóművész és Boér Ferenc színművész korabeli költők verseivel idézte fel Trianont. A jelenlevők végük a Teológia udvarán gyertyát gyújtottak az ott álló harangnál. /Bagoly Zsolt: Szobordöntő Trianon Kolozsváron. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jún. 7./2005. június 14.A sepsiszentgyörgyi EMI /Erdélyi Magyar Ifjak/ idei Trianon-megemlékezése négy részes volt. Május 22-én tartotta dr. Ádám Sándor Trianon előzményei és következményei című előadását. A június 4-i megemlékezés helyszíne a központi park volt, az EMI nevében Zsigmond József tartott beszédet. A polgármesteri hivataltól nem kaptak engedélyt az utcai gyertyás megemlékezésre, ennek ellenére az EMI huszonöt fős kis csapata egy székely meg egy magyar lobogóval kisétált a köztemetőbe, és mindenki egy szál gyertyát gyújtott a honvédemlékműnél. Az úton végigkísérte őket két szorgalmasan fényképező „vendég”, jelenlétüket rendezvényeiken már megszokták. Fodor András Szobordöntő Trianon című képeslapgyűjteményét néhány héttel később mutatták be. /Nemes Előd: Négyrészes Trianon-megemlékezés Sepsiszentgyörgyön. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jún. 14./2007. június 5.A trianoni békeszerződés 87. évfordulóján, június 4-én Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Ifjak szerveztek megemlékezést. Az elcsatolt területeken a magyar emlékeket megpróbálták megsemmisíteni. Felrobbantották, vonattal húzatták el, kalapáccsal verték szét, megrongálták, megcsonkították, eltüntették azokat a szobrokat, millenniumi, egyházi emlékműveket, amelyek a hajdani Magyarországra emlékeztettek Felvidéken, Délvidéken és Erdélyben. Ez lett az érsekújvári Czuczor Gergely-, a rimaszombati Tompa Mihály-, a pozsonyi Mária Terézia-, az eperjesi Szentháromság-, a nagybecskereki Kiss Ernő-, a munkácsi emlékoszlop, a brassói Millenniumi emlékmű, a kolozsvári Rákóczi-emlékmű, a nagykárolyi Kossuth-szobor, a nagyenyedi kuruc emlékmű, a piski Bem-szobor és mások sorsa. Marosvásárhely főterén három szobrot döntöttek le egyetlen éjszaka, az egész alakos Kossuth- és Bem- valamint a II. Rákóczi Ferenc-mellszobrot. Az eltüntetett, megrongált, szerencsés esetben visszaállított szobroknak, emlékműveknek állít mementót a Marosvásárhelyen megnyílt kiállítás, amely Fodor András képeslapjaiból álló gyűjtemény alapján készült fénymásolatokból áll. A megnyitón a Trianon című filmet vetítették, június 4-én pedig Hajdú Zoltán és Kálmán Attila történelemtanárok tartottak előadást a versailles-i békerendszerről. /(b. gy.): Szobrok emléke. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 5./2007. október 2.Nagyon fiatalon, hirtelen ragadta el a halál Fodor Andrást. Aki sok más mellett régi képeslapokat gyűjtött. A régi Kolozsvárt felelevenítő képeslap gyűjteményéből összeállított könyvet az olvasók is ismerhetik /Kincses Kolozsvár, 1995/. Megjelent a kolozsvári képeslapok sorozatának második kötete is. Tervei között szerepelt, hogy kiadja a Trianon előtti Magyarország területén lévő szobrokat megörökítő képeslapokat is egy kötet formájában. Ezt már nem sikerült kiviteleznie, a gyorsan ölő kór megakadályozta ebben. /B. É. : Fodor András emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 2./2009. május 25.A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.2012. május 16.Frigyre lépni a szülőfölddel – Szobordöntő TrianonAz Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki csoportja sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitóra invitált azzal a felkéréssel, hogy a kiállított fotóreprodukciók mintegy kiegészítéseként mondanék néhány szót az általam ismert háromszéki szobordöntésekről, mert a székelyföldi képanyag meglehetősen hézagos. A felkérés, amelynek örömmel tettem eleget kedvemre való volt. Fodor András kolozsvári szobordöntéses fotógyűjteményét felette értékesnek tartom. Mindenek előtt a hatalommal szembeforduló civil kurázsiért, amellyel ezt az imponálóan gazdag képanyagot összehozta, közel félszáz olyan év alatt, amelynek többségében a fotódokumentáció egyetlen darabjának beszerzéséért és megőrzéséért bírság, rosszabbik esetben börtönbüntetés dukált, amire, sajnos, van elegendő históriai példánk. Erdélyben a szobor- és emlékműdúlások több hullámban következtek be. Ezekre tömegesen Trianon, illetve Erdély román megszállása után kerül sor, de a históriának vannak ezt megelőző markáns eseményei is. A Brassó fölötti Cenk Millenniumi Emlékművét (1898-ban állították) már 1902-ben megrongálják a román diákok, 1913-ban robbantásos „merényletet” hajtanak végre a köztudatban „Árpád-szoborként” ismert emlékmű ellen, s 1916-ban, „az első román betörés” napjaiban ágyútűz alá fogják a hatalmas méretű alkotást. A Cenk Millenniumi Emlékműve –Bereczky Gyula és Jankovits Gyula alkotása – a történelmi Magyarország délkeleti „határköve” volt, a kő- és ércszobor tárgyi mivolta, szimbolikus üzenete egyaránt sértőnek bizonyult a románság számára, s amint erre alkalom adódott, a romboló nemzeti indulat már Trianont megelőzően nekirontott a magyar államiság jelképének. A nemzeti jelképek elleni harc számos esetben emberi életek kioltásával párosult, de az elszabadult szenvedélyek a szó fizikai értelmében a múlandó emberi életnél maradandóbb emlékművekre csaptak le. Az első világégés háborús kataklizmájában a csehek elvakult dühvel estek neki a dévényi Várhegy honalapító Árpád-emlékének ott, ahol a Duna átlépte Magyarország nyugati határát. A zimonyi ezredéves emlék a szerbek bosszújának áldozata lett. Később, Magyarország keleti őrvidékén eltüntették a Vereckei turulmadarat. A Szobordöntő Trianon képanyagát összehozó Fodor András a négy égtáj határőrszobrai és millenniumi emlékművei által körülölelt Kárpát-medence egykori emlékműveit eleveníti elénk. A legteljesebb az erdélyi vonatkozású gyűjteménye. A kiállítási anyagban szegényesebben reprezentált Székelyföld nem irritáló, a tömbben élő magyarság históriája és a vonatkozó emlékek ma is hozzáférhetőbbek, mint Erdély magyar szórványterületeinek emlékanyaga. A gyűjtemény rendkívüli érdeme, hogy éppen erre az anyagra, a szórványvidékekre összpontosít. A gyűjteményben megtalálható az aradi vesztőhelyen álló obeliszk korabeli képe. Az aradi Kossuth-szobor – Margó Endre és Pongrácz Szigfrid alkotása – hányatott sorsát a feliratozásból ismerjük. 1919-ben az aradi lakosság megvédi, de a nacionalista román hatalom berendezkedése után, 1922-ben kötéllel akarják ledönteni, dorongokkal feszegetnék le a talapzatról. Előbb bedeszkázzák, majd 1925-ben eltávolítják. Buziásfürdőn a Trefort Ágoston szobrát tüntetik el, Karánsebesen I. Ferenc Józsefet „fosztják meg trónjától”, Kolozsváron a Kárpátok őre című emlékművet takarítják el, Marosvásárhelyen Köllő Miklós Kossuth-szobrát, a Bem apóét, II. Rákóczi Ferencét, áldozatul esik a Püski csata emlékére állított Bem-szobor is, Nagyváradon Szent László szobrát kell a Püspöki Palota belterületére menekíteni, Nyárádszeredából kiűzik Erdély fejedelmét, Bocskai Istvánt, Segesváron nem tűrik meg Petőfit – a szobor később Kiskunfélegyházára kerül –, Székelyudvarhelyen ledöntik a Vasszékelyt, Zilahon a Tuhutum emlékművet. A felsorolás szemelvényes és hézagos. A kiállítás gazdag emlékanyagot mutat be Felső-Magyarországról. (Felvidéken az elpusztított Kossuth-szobrokról külön kiadvány is megjelent.) Található néhány emlékfotó Délvidékről és Kárpátaljáról is. Mindez azt is jelzi, hogy a képanyag tájegységenkénti kiegészítésre ösztönöz. Ezt, minden bizonnyal szívesen fogadná a gyűjtemény tulajdonosa, akit abban is támogatni kellene, hogy az erdélyi vándorkiállítás anyaga megfelelő szöveges környezetben kötetbe – albumba – foglaltassék. Ez a gyűjtemény kiegészítését is serkentené, és magyarországi körbeforgatása talán segítene visszafogni a magyar nemzeti szimbólumok ellen a kormány-, és balliberális pártkörökben keltett ostoba indulatokat. ( A XII. kerületi Turul-szobor, Teleki Pál szobra, Wass Albert szobra stb) Erről jut eszünkbe, hogy Fodor András gyűjteményében alig reprezentált a kommunista rezsim alatti szobor- és emlékműrombolás, amely a román nacionalista elemekkel kollaboráló magyar „elvtársak” közös műve volt. Ez, meglehet, tárgyi vonatkozásban és művészi értékét tekintve nem volt olyan méretű pusztítás, mint a két világháború közötti román (cseh, jugoszláv stb) roham a magyar tárgyú emlékművek ellen, de lélekben rombolóbb volt, mert amíg a Trianon utáni brutális szobordúlások közvetve a magyar nemzettudatot erősítették, addig a kommunista éra „testvéri egységben” végrehajtott rombolásai bizonyos rétegek esetében a magyarságtudatot kezdték ki, és rokkantották meg. Fel kellene figyelnünk arra is, hogy a II. világháború után az újra elszakított magyar területeken a „kicsi magyar világ” térplasztikai alkotásainak mi lett a sorsa. A magyar jellegű emlékművek zömét lebontották, elpusztították ugyan, de számos példa van arra, hogy a szövegeket, címereket és más jelképeket nem tüntették el, hanem vakolattal, egyébbel befedték, eltakarták. A turulmadarakat, címereket elrejtették. Erdélyben kialakult egy sajátos térplasztikai forma is. Az Országzászló talapzatokat többségében nem bontották le. A „kényesebb” szövegeket takarták, levakolták, átfestették, a zászlótartó oszlopot lefűrészelték, s volt eset rá, amikor a zászlórúd, vagy a turulmadár helyébe egy vörös csillag repült fel. A nagy térfogatú talapzat és az apró vörös csillag a jelképi üzenettől eltekintve is groteszk térplasztikai formákat eredményezett. A Szobordöntő Trianon kiállítás megnyitóján a nagy számú sepsiszentgyörgyi érdeklődő előtt a két világháború között elpusztított és a kommunista éra áldozatául esett és általam visszaállíttatott szobrokról és emlékművekről szóltam. A kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor hazamentéséről, a sepsiszentgyörgyi 1848/49-es Honvédemlékmű oroszlánjainak kalandos visszaszerzéséről, az Erdővidéken lerombolt Véczeri Emlékmű „illegális” visszaállításáról, amiért megyei „kultúrmindenesi” tisztségemtől megfosztottak és a szobrok, emlékművek tájékáról arrébb parancsoltak. A kiállítást szervező Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezése nem remélt visszhangra talált. Bíztató jel, hogy a mostani huszonévesek a középgenerációhoz tartozók közömbössége és letargiája után, többnyire a nagyapa-korúakkal összefogva képesek a kiállítás megnyitóéhoz hasonlatos népességet összehozni. A Szobordöntő Trianon kiállítás sajtóvisszhangja is figyelemre méltó volt. Persze voltak – vannak esetek, amikor a tájékozatlanság kilóg a fogalmazásból, de már az is jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. Az egyik erdélyi lap azt írta például, hogy „Bevezetésképpen Sylvester Lajos újságíró röviden ismertette a háromszéki szoborrombolásokat és a kommunista szoborállításokat.” Természetesen voltak „kommunista szoborállítások” is, Sepsiszentgyörgyön és Kovászna-Vajnafalván a román katona szobra, ugyancsak Sepsin Mihai viteazul többalakos emlékműve stb. Én ezekről nem szóltam. A „kommunista szoborállításokra” mondok viszont egy velem megesett történetet. A csernátoni tájmúzeum létrehozása után képzőművésztábort is működtettünk. Az ajánlott témák között a háromszéki jeles személyiségek emlékének megörökítése is szerepelt. Diénes Attila, akkor még Marosvásárhelyen élő képzőművész – ma magyarpolányi illetőségű, az 1956-os budapesti emlékmű egyik sikeres pályázója -, szóval a szobrász azt mondta, hogy neki elege van a felpödört bajszú, huszáros Gábor Áronok megjelenítéséből. Az őrnagy értelmes székely ezermester volt, s nem egy incifinci huszár. „Megszoborta” az őrnagy fejét, s a pödrött bajusz helyett vastag, lecsüngő férfiékességet faragott Áron felső ajka fölé. Mikor a hatóságok az erdővidéki ’48-as emlékművet buldózerrel lerombolták, s az általam – szerintük illegálisan – visszaállított szobrok ellen hajtóvadászatot indítottak, s ennek során eljutottak Csernátonba is. Előbb a Bod Péter és Gábor Áron ágyúöntő főmesterének, Végh Antalnak a szobrát akarták eltávolíttatni. Mikor ez nem sikerült – az intézmény belterületén voltak és nem köztéren, amihez nem volt szükséges a bukaresti engedély – akkor észrevették a Dienes Attila Gábor Áron szobrát. Bajusza csüngött az orra alatt, akárcsak az enyém akkoriban. „Még él, s már szobrot faragtatott magának” – kiáltott fel az egyik elvtárs. Magyarnak mondta magát ő is. És harcsafűrészt kerítve bosszúálló kéjjel jeles személyiségekkel fűrészeltették le a vélt fejemet, amely ma is ott látható a Csernátoni Tájmúzeum az egyik épület eresze alatt, a csepegésben. A „testemet” – a portré talapzatát – elásták. Ilyenek valának a „kommunista szoborállítások.” 2006. jún.23. Sylvester Lajos Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma 2014. február 27.Átfogó történelmi előadássorozatBihari múltidéző címmel történelmi témájú előadássorozat kezdődik, az első előadást pénteken tartják. A részletekről csütörtökön, sajtótájékoztatón számoltak be a hazai és a magyarországi szervezők. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke elmondta: mivel fő célkitűzésük az emlékhelyek állítása és a szentjánosi Johannita-rendi kolostorról kevés szó esett eddig, arra gondoltak, hogy egy előadássorozat keretében hívják fel rá a figyelmet, melynek egyik utolsó mozzanataként emlékjelet állítanak a Klastrom-dombi kolostor romjainál. Szerteágazó tematika Az ötletgazda dr. Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, római-katolikus kanonok volt, aki maga is előadást fog tartani A biharszentjánosi Johannita-rend és kolostor történetéről. A Pro Liberta Partium Egyesület szintén részt vállalt a szervezésben, s a sajtótájékoztatón részt vett Pásztor Sándor, a vízügyi igazgatóság műszaki igazgatója, az egyesület társelnöke, valamint Sárközi Zoltán társelnök is. Pásztor Sándor elmondta: Böcskey László püspöknek köszönhetően több konferencia színhelye a Püspöki Palota díszterme lesz, s köszönet illeti Tóth Márta iskolaigazgatót is, aki az Ady Endre középiskola dísztermét bocsátotta rendelkezésükre. Nagyváradon hét előadás lesz, ezek számításaik szerint egyre többeket fognak vonzani, záróeseményként pedig egy háromnapos konferencia zajlik Biharszentjánoson. A tematika rendkívül szerteágazó, szó lesz lovagrendekről, ezenkívül egyházi, műemlékvédelmi témák kerülnek terítékre – mindez hiánypótló a magyar lakosok számára, hiszen arról például, hogy a Johannita-rend hogyan kapcsolódik Szentjánoshoz, talán a váradiak egy százaléka sem tud… A vízügy kapcsolata pedig mindezzel az, hogy a XIX.sz. végén épült árvízvédelmi töltés a valamikori kolostor területén megy át – ami gondot jelenthet a feltárások szempontjából, hiszen – mint Pásztor Sándor fogalmazott – árvízvédelmi falat nem lehet széjjelbontani. Meg fogják vizsgálni, mit lehet tenni ez ügyben. Középkori értékek Dr. Dénes Zoltán elmondta: a Kárpát-medence történelme során Nagyvárad többször is elpusztult és újjászületett, a középkorban olyan értékek jöttek létre, melyek 1880-ig nem lettek feltárva. Most viszont olyan intézmények alakultak, melyeknek köszönhetően lehetőség nyílik rávilágítani a Partium és a Bánság értékeire. Ezek egyike a műemlékvédő társaság. Mint elhangzott, ő maga is kutatásokat végzett Szentjánoson, ahol – mint azt kevesen tudják – szentföldet megjárt ispotályos lovagok telepedtek le. A későbbiekben részletesen ismertette a programot. Ma 17 órától, az Ady Endre líceum dísztermében Fodor András püspöki helynök, a Máltai Szeretetszolgálat debreceni régióvezetője A máltaiak tevékenysége napjainkban címmel tart előadást. Neves előadók A további előadásokat is neves meghívottak tartják – például gróf Kálnoky Tibor, a Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Szuverén Ispotályos Rend romániai ispotályosa, dr. Marjanucz László professzor Szegedről, dr. Pósán László és dr. Vitányi István magyarországi parlamenti képviselők, dr. Gulyás László egyetemi docens, dr. Isaszegi János vezérőrnagy, dr. Négyesi Lajos alezredes. A háromnapos zárókonferencia szeptember 5-7 között, Biharszentjánoson zajlik majd. Neumann Andrea erdon.ro, 2016. június 30.Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővelFelénk siető égi postások – A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre? – Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt… – Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”? – Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához. – Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált… – Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani. – 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál. – Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem. – A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma? – A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra… – Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek? – Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”. – Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada? – Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő! – Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal? – Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek. – Min dolgozol jelenleg? – Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg. Székely Ferenc hargitanepe.eu lapozás: 1-12
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
